Sziasztok! Meghoztam a folytatást, bár kicsit később, mint ahogy terveztem. Remélem tetszeni fog mindenkinek, aki olvassa. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a történetről most, hogy a dolgok bonyolódnak. Akinek valami nem tiszta, az chatben és kommentben kérdezhet. Szívesen válaszolok mindenre! Jó olvasást, kellemes időtöltést!

Hamar hozzászoktam a herceg udvarához. Mikor keltem, a nap már magasan volt az égen, és akkor fekhettem, amikor csak akartam. A palota hátsó ajtajához vezető folyosóból nyílt egy szűk és sötét elágazás, ahonnan a szobáinkba lehetett menni. Én két másik lánnyal voltam egy helyiségben, és viszonylag jól megvoltunk egymással, egészen addig, amíg úgymond hírem nem ment a cselédek körében. Furcsa dolgokat pletykáltak rólam, de erre önkéntelenül okot is adtam.

Egyrészt hosszú, szőke hajam van és porcelánfehér bőröm, ami Itáliában igencsak szokatlan. Eddig abban a tudatban voltak az itteniek, hogy csak az északról jött gazdag kisasszonyok lehetnek szőkék. Amikor kiküldtek a piacra, az emberek úgy bámultak, mintha nem is evilági lennék. Igaz, ez nem mindig jelentett rosszat, hiszen rengeteg dolgot olcsóbban kaptam, mint a többiek. Vagy azért, mert az illető szinte csodálva bámult rám, de az ellenkezője is jó párszor megesett. Néhány asszony a keresztjét szorongatta, miközben nála vásároltam. Ezt először nem értettem, majd a többiek magyarázták el, hogy a veronai piacosok között az a pletyka járja, hogy én hozom a teljes megromlást a városra, és egy angyalbőrbe bújt démon vagyok valójában.

Ilyenkor nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Az emberi butaság olyan szintű volt az egyszerű városiak körében, hogy az néha már tényleg fájt. Sosem voltam babonás, vagy legalábbis nem emlékszem rá, az viszont biztos, hogy nem akarok romlást hozni Veronára, csak próbálom túlélni egymás után a napokat.

Escalus udvarában már kicsit többnek éreztem magam egyszerű cselédnél. Jobb bánásmódot is kaptam, hiszen néha szükség volt a tudásomra. Napról napra egyre kevesebb időt töltöttem a konyhán vagy az állatok között, és egyre többet a társalgóban. Bár ezért én nem sok mindent tettem, a herceg egyszerűen szerette a társaságom. Nem mondom, hogy a jobb keze lettem, de sok összejövetelre már én is meghívást kaptam. Az öltözékem ugyan nem volt olyan pompás, mint a többieké, de nem is lógtam ki a sorból koszosan. Megtaláltam az arany középutat szolgák és előkelők között úgy, hogy egyikhez sem tartoztam igazán. Persze ennek is volt árnyoldala, mégpedig az, hogy a többi cseléd is az én életemre vágyott. Mindent megmozgattak azért, hogy valamilyen módon lejárassanak, talán csak puszta féltékenységből. Olyan hevesen próbálkoztak, hogy épp ezzel buktak el, amit nem igazán bántam. Egyik kísérlet után jött a másik, de némelyik már olyan szánalmasra sikeredett, hogy a herceg meg sem hallgatta őket. Egészen addig szó nélkül hagyta az ellenségeskedést, amíg a dolgok tettlegességig nem fajultak...

Két lány a szobámból kijövet elállták az utam. Először csak bocsánatot kértem, és ki akartam őket kerülni, de aztán ismét elém kerültek. Gúnyos mosollyal az arcukon kérdezősködni kezdtek, de én próbáltam kitérni a válaszadás elől.

- És milyen a herceg ágya? – kérdezte vigyorogva az egyik. A szobatársam volt, azt hiszem Titania volt a neve, de nem mernék megesküdni rá. Hosszú, sötét haja hanyagul az arcába lógott, szinte teljesen eltakarva nagy, mogyoróbarna szemét. Szája gonosz mosolyra húzódott, ezelőtt így még sosem láttam. – Az a hír járja a cselédek között, hogy ő igencsak vadul szereti. Mivel tudtad lenyűgözni, netán megkötözted? Vagy épp ő téged?

- Nem értem, hogy miről beszéltek. – Lépkedtem jobbra, majd balra lehajtott fejjel, és minden gondolatomat próbáltam maximálisan arra összpontosítani, hogy kikerüljem őket. Eléggé zavarban voltam, nem tudtam megfelelően kezelni, ha gátoltak valamiben. – De engem várnak, úgyhogy legyetek kedvesek továbbengedni. Majd később beszélgetünk.

- Hát persze, várnak az előkelők! – Lökött vissza a másik, Gina. Nem számítottam rá, így tehetetlenül estem neki a falnak. Ő egy kissé erősebb testalkatú, magas lány volt, rövidebb és világosabb hajjal, illetve zöld szemmel. – Kinek a ribanca vagy, hogy így maguk közé fogadtak? Mondd el! Neked már könnyű az élet, ugye? Csak annyi a gond, drágaságom, hogy mi ezt nem fogadjuk el! Képzeld el azt, hogy mi már hosszú-hosszú évek óta itt gályázunk éjjel-nappal, erre idejön egy magadfajta kis senki, és rögtön Istenként kell imádnunk.

- De most mindenért te fogsz megfizetni – mondta Titania, majd ismét elzárták az utam. – Hát ki máson vezetnénk le a haragunkat, ha nem rajtad? Te majd közvetíted a hercegnek, és mindenkinek, aki épp az általunk készített bort szürcsöli a szalonban – mondta fenyegetően. Nem hittem, hogy valóban lenne merszük akármit is csinálni velem, csak akkor döbbentem rá, mikor az egyik lány elővett egy ostort.

- Mit akartok csinálni? – kérdeztem rekedten, de ők csak egymásra mosolyogtak, majd visszatuszkoltak az ajtón. Próbáltam ellenállni, kapálóztam össze-vissza, de kettő ellen esélytelennek tűntem. – Eresszetek el!

Rálöktek az egyik ágyra, éreztem, hogy a ruhámon lévő apró gombocskák megadják magukat, és a hátam fedetlenné válik. Hallottam a hangos csattanást, fel is sikítottam a fájdalomtól, de az még csak a kezdet volt. A lányok is egyre jobban felbátorodtak, főleg mikor már a csípős érzés úgy elhatalmasodott rajtam, hogy mozdulni sem tudtam. Láttam a saját véremet a falon, így a sokktól becsuktam a szemem, és halkan tűrtem tovább. Egyik pillanatban még újabb sebeket éreztem magamon, a másikban pedig minden elcsendesedett. Férfiak kiáltását, nők sikolyát hallottam. Fejemet erőtlenül visszahajtottam a párnára, és próbáltam nem üvölteni a fájdalomtól. Jóleső öntudatlanság kerített hatalmába, ahol nem éreztem fájdalmat, sőt, semmit sem.

Mikor magamhoz tértem, már egy teljesen más helyen voltam. A falak fehérnek látszottak, festmények tarkították. Az ágyamra áttetsző baldachin omlott, elzárva ezzel a külvilágot. Az ablakból áradó fénynek is csak egy kis része jutott el hozzám, így szinte félhomályban kémleltem a körülöttem lévő szobát.

- Van itt valaki? – szólaltam meg a vártnál is erőtlenebbül, majd egy kis idő után elhúzódott a baldachin egyik fele, és Mona, a főcseléd lépett hozzám. Kezében egy tálca volt kancsóval és csészével.

- Jó reggelt, kisasszony. Hogy érzi magát? – mosolygott rám.

Furcsálltam a helyzetet, hiszen sosem magázott engem, sőt, nekem kellett őt. Nem volt még rá példa, hogy ilyen lágyan beszéljen hozzám, pláne arra nem, hogy a teát ágyban szolgálja fel nekem. Egyáltalán hogyan kerültünk olyan helyzetbe, hogy ő akármit is felszolgál nekem?

- Nem tudom, Mona – sóhajtottam. – De mi ez az egész? Miért szolgálsz nekem fel teát? Meg fogok halni? – kérdeztem kétségbeesetten, mire elnevette magát, és csészébe töltötte a forró italt.

- Dehogy halsz meg, kincsem – nyújtotta oda a csészét, mire automatikusan fel akartam ülni, sikertelenül. Éles fájdalom nyílalt a hátamba, amint megmozdultam. Önkéntelenül is felkiáltottam, mire Mona óvatosan felhúzott, és megigazította a hátam alatti párnákat. – Ez még sokáig fájni fog, de idd meg ezt a teát, ez majd csillapítja a fájdalmat.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre – célozgattam az előbbiekre, mire Mona sóhajtott egy nagyot. – Olyan, mintha direkt ki akarnál térni a válaszadás alól.

- A herceg maga bízott meg azzal, hogy viseljem gondodat addig, amíg teljesen fel nem épülsz – mondta elnézően. – Pihenj csak, nagyon csúnyán megsebesültél.

- Azt érzem, húzódnak a sebek a hátamon – szorítottam össze a szemem, mikor ismét megmozdultam. – Szeretnék valamit kérdezni! Mi lett Titania és Gina sorsa, vagy egyáltalán mi lett velük, miután ezt tették? Megbüntették őket legalább?

Mona mozdulatlanná vált, látszott rajta, hogy elgondolkodik. Elfordította tőlem a tekintetét, lerakta a kancsót is. Nagyon zaklatottnak tűnt, és én is egyre feszültebb lettem. Őszes haját próbálta a kendő alatt rendezni, miközben nagyokat sóhajtott. A kezembe adta a csészét, majd hátrálni kezdett.

- Kedvesem – kezdett bele bizonytalanul –, a két lányt tegnap hantoltuk el – válaszolta röviden. Kínosan kerülte a pillantásomat, de ebben az esetben már nem is zavart annyira. Egy apró biccentés után eltűnt a súlyos függönyök mögött, és aztán már csak az ajtó csapódását hallottam.

Az utolsó mondata még mindig a fülemben zengett, nem tudtam felfogni.

Meghaltak? De hát miért haltak meg? Gondolkodni kezdtem, majd elaludtam. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő telhetett el, de mikor felébredtem, az ablakból nem szűrődött be fény, és a gyertya lángja is éppen csak pislákolt. Két kezem segítségével masszírozni kezdtem a halántékomat, mivel ismét fájni kezdett a fejem. Ez az elmúlt időszakban gyakran megesett, szinte már mindennaposnak mondható. Egyre több kép úszott az emlékezetembe, és legalább a felét nem tudtam hol elhelyezni, miközben még mindig rágtam magam a két lány halála miatt. Azt sem tudtam, hogy milyen nap van ma, bezárva éreztem magam.

Felnyomtam magam a kezem segítségével ülőhelyzetbe, majd lassan lecsúsztam az ágy szélére. Egészen lassan megpróbáltam lábra állni, ami igazából ment is, leszámítva azt az éles fájdalmat, ami a fejembe és a hátamba nyílalt. Az agyam ugyan tiltakozott, de az indulataim felülkerekedtek, így magamra terítve az ágytakarót, az ajtó felé botorkáltam. Alig bírtam lenyomni a kilincset, olyan gyengének éreztem magam. Akárhányszor a takaró a hátamhoz ért, felszisszentem.

A folyosón senki nem tartózkodott, a gyertyák sem égtek, szinte teljes sötétség honolt. Éppen csak annyi fény szűrődött be az ablakokból, hogy orra nem estem. Minden lélegzetvételemet tökéletesen hallottam, akkora volt a csend.

- Hahó – suttogtam halkan, inkább csak magamnak, hiszen láttam, hogy egy árva lélek sincs körülöttem.

A padló meg-megnyikkant alattam, ahogy egyre csak előre haladtam. Gondolkodtam azon, hogy visszamegyek az ágyam mellett lévő gyertyáért, de nem voltam biztos abban, hogy megtalálom az ajtómat, a falat tapogatva pedig biztosan pánikba estem volna. Egy kis hezitálás után ismét elindultam egyenesen, hatalmasakat pislogva, hátha a kép élesebbé válik. Sajnos nem így lett, hiszen mikor az egyik ablak mellé értem, láttam, hogy a Hold elé egy hatalmas esőfelhő ért, így az egyetlen fényforrás is eltűnt. Lépteim egyre határozatlanabbak lettek, miközben muszáj volt már tapogatóznom is, olyan sötét lett hirtelen. Próbáltam az elmém legmélyebb zugába száműzni a félelmet, ami egyre jobban elhatalmasodni látszott rajtam.

- Van itt valaki? – kérdeztem ismét halkan, de a válasz elmaradt.

Még jobban lelassítottam, minden egyes léptemet kétszer is meggondoltam. A távolból végre hangokat hallottam, valami hangszer lehetett. Lassú dallamot játszott, olyat, amitől az ember libabőrös lesz. Meg is torpantam, és ahogy a falhoz értem, furcsa hangot adott ki.

Végre egy ajtó – gondoltam. Jobb terv híján a kilincs után kezdtem kutakodni, ám mielőtt még megtaláltam volna, az ajtó teljes erőből kicsapódott.

Sikkantva félreugrottam, a pulzusom kétszeresére emelkedett. Éreztem, ahogy a sebes hátam teljes erővel nekicsapódik a falnak, és az éles, zsibbasztó fájdalom pillanatok alatt végigszalad rajtam. Önkéntelenül felszisszentem, és ellöktem magam a faltól, ám nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az ajtón kicsapódó egyén egyenesen nekem fog esni. A meglepetés ereje ismét visszasodort a falhoz, a fájdalom felerősödött, és már-már az elviselhetetlen szintre lépett. Próbáltam a két kezem segítségével megállítani az ismét felém csapódó embert, de gyenge voltam ahhoz, megakadályozzam, hogy immáron ő is rám nehezedve keserítse az életemet.

A kezében egy apró lámpa volt, ami megvilágította az arcát. Fiatal férfi volt, hosszú, sötét hajjal, apró barna szemmel és karakteres arcformával. A szeme szinte csukva volt, mindenéből áradt a bor hamisíthatatlan szaga, ami egy pillanat alatt felkeverte a gyomromat. Reflexszerűen eltoltam magamtól a férfit, amitől mintha egy kissé magához tért volna. Lámpáját a magasba tartva kinyitotta a szemét, és zavarodott tekintettel rám bámult. Egyik pillanatról a másikra mintha megvilágosodott volna, és arcára döbbenet ült. Én eközben gyorsan lehajoltam, hogy az eddig kabátként használt ágytakarót ismét magamra rángassam, hiszen a palotában valamiért éjszakára nagyon lehűl a levegő, és már így is vacogtam. Mikor ismét felegyenesedtem, szembe találtam magam a tekintetével. Úgy nézett rám, mintha kísértetet látna, de nem tudtam eldönteni, hogy ennek örül-e, vagy a következő pillanatban netán riadtan rohan el.

Ott álltunk egymás előtt, bámultunk a másikra, és úgy tűnt, mintha mindketten meg akarnánk szólalni, de a szavak egyikünk szájára sem jöttek. Egy pillanatra mintha az idő is megállt volna, de legalábbis az biztos, hogy jócskán lelassult. A zihálásom is alábbhagyott, a férfi pedig az egyetlen szabad kezével a kabátja zsebében kezdett el kutakodni. Tette ezt mindvégig úgy, hogy közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Én már zavaromban hajtottam le a fejem, így láthattam, amint előhúz egy láncot, rajta egy ovális medállal. Kipattintotta a régi zárat rajta, majd maga elé vette, hogy megnézhesse. Közelebb is vitte hozzá a lámpást, és megvilágította az apró aranytárgyat. Felváltva nézett rá, majd rám, és én még mindig úgy álltam ott, mint akinek földbegyökerezett a lába. A férfi arcára az előbbinél is nagyobb döbbenet ült ki, majd lassan szóra nyitotta a száját.

- Te vagy az – suttogta, majd lassan elengedte a medált, ami apró csilingeléssel adta a tudatunkra, hogy leért a földre. A férfi felemelte a kezét, és óvatosan, mintha csak porcelánból lennék, végigsimított az arcomon. Önkéntelenül csukódott le a szemem, és hagytam, hogy finom ujjai a számra, majd a kulcscsontomra tévedjenek. Onnan aztán gyengéden elsöpörte a hajam, és kiszabadította a ruhámban rejtőzködő nyakláncomat. Egészen a medálig lecsúsztak az ujjai, majd óvatosan végigsimította a díszes V-betűt ábrázoló medálomat. Mikor tekintete ismét az enyémhez kapcsolódott, végre sikerült megszólalnom.

- Én vagyok? Ki vagyok én? – kérdeztem elcsukló hangon, de sokáig nem kaptam rá választ. A férfi csak némán méregetett, mintha el sem akarná hinni, hogy előtte állok. Talán csak az alkohol tette ezt vele, hiszen sűrűn pislogott, mintha még tisztábban akarna látni. Ajka kissé elnyílt, a levegőt is egyre szaporábban vette.

- Violet – sóhajtotta, majd nemes egyszerűséggel elengedte a lámpát is, és mindkét kezét arcomra simította. Éreztem, hogy most, ha akarnék sem tudnék megmozdulni. A lábam ezúttal ténylegesen földbe gyökerezett, még a lélegzetem is visszafojtottam. – Annyi ideje kereslek már!

- Maga ismer engem? – kerekedett ki a szemem, majd ezer meg ezer kérdés jutott eszembe, de egyiket sem tudtam feltenni, mert a férfi szája az enyémre tapadt. Olyan hirtelen csókolt meg, hogy ellenkezésre lehetőségem sem volt. Néhány gyenge próbálkozással megkíséreltem ellökni magamtól, de eredménytelennek tűnt, így lassacskán feladtam.

Miközben puha ajka az enyémet ízlelgette, megannyi új érzés kelt életre bennem. Nem emlékeztem arra, hogy milyen a csók, vagy egyáltalán kaptam-e valakitől már az életben. Talán csak a meglepetés ereje miatt éreztem úgy, hogy viszonoznom kell, hiszen az ilyen pillanatok hamar elillannak. Ennek ellenére a helyzet mégis annyira idegennek tűnt, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Úgy éreztem, hogy amit teszünk, az nem helyénvaló. Egyrészt azért, mert egy idegen, meglehetősen illuminált állapotban lévő ember csókját fogadom el, másrészt pedig az, hogy ezzel úgy érzem, egy kis darabkát magamból neki adtam. Valami marad neki örökké abból, ami én vagyok, hiszen az első csókom immáron az övé. Nem tudtam eldönteni, hogy érdemes-e rá, és egyre jobban hajlottam a nem irányába. Aztán ez a pillanat, mintha csak egy álom lett volna, úgy illant el. A férfi hirtelen hátralépett, én pedig ismét visszatértem a jelenbe, ahol egy hálóing és egy félig lecsúszott takaró fedte csak a testem. Mint kiderült, a férfi háta mögött maga a herceg állt, ő húzta egy kissé hátrébb őt.

- Paris – szólította meg Escalus a férfit. – Annyira utálom, ha valaki részegen tántorog az otthonomban. Ha nem akarod, hogy egy dézsa vizet öntsek rád, akkor most szépen visszavonulsz a hálószobádba – mondta, majd a helyes irányba fordította a férfit, aki még utoljára visszanézett rám.

- Rendben, Escalus – hajtott fejet sóhajtva –, de ne engedd el holnap reggelig ezt a lányt. Ő az, érted? El sem hiszem, hogy itt van, kérlek, ne engedd el!

- Szerintem elvette az eszed az a mértéktelen bor – forgatta Escalus a szemét, majd lenézően Parisra pillantott. – További jó éjszakát! Mona, maga pedig kísérje vissza a hálószobájába Violet kisasszonyt. Pihenésre van szüksége!

A cseléd hirtelen mellettem termett, majd egy lámpás segítségével a helyes útra irányított engem. Fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem, csak gépiesen lépkedni kezdtem. Utoljára visszanéztem, és megláttam a padlón a törött lámpást, mellette pedig a láncot a medállal. Az aranyozott dobozkában egy szőke hajú lányról készült apró portré vált épp a gyertya tüzének martalékává. Majd egy rövidke pillanatra elkaptam Paris tekintetét is, aki éppúgy hátranézett, ahogyan én is. Szája szélén mintha egy apró mosoly bujkált volna, de az is lehet, hogy csak én képzeltem oda. Mindenesetre ez elég löketet adott ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban visszaforduljak, és eltűnjek az ideiglenes hálószobám rejtekében. Mona egy pillanat alatt betessékelt a szobába, majd elhúzta a baldachint, hogy vissza tudjak feküdni.

- Mit keresett kint a folyosón ilyen kései órában? – kérdezte visszafogottan, és az arcából ítélve valóban nem értette, hogy mit sétafikáltam az éjszaka közepén a palotában. – Netán engem keresett, vagy valaki mást?

- Nem, én egyszerűen csak nem tudtam, hogy mennyi az idő, és hogy hol vagyok – mondtam lassan, kimérten és a lehető legnagyobb nyugalmat erőltettem magamra. – Csupán körül akartam nézni, mikor az a férfi kivágódott az ajtón. Apropó, ki volt ő, és mit keresett itt?

- Paris úrfi, a herceg rokona. Jelenleg vendégségben van itt, de sokan azt pletykálják, hogy feleséget keres magának, mivel az első kérője visszautasította – adott rövid, ám annál tartalmasabb tájékoztatást Mona, majd illedelmesen meghajolt. Bár még mindig nem értettem, hogy miért hajolgat előttem a néhai felettesem, de már szóvá se tettem, hiszen normális választ úgysem kapnék. – Esetleg hozhatok még valamit? Egy teát, vagy más italt?

- Egy teát elfogadnék, köszönöm – mondtam halkan, mire Mona egy pillanat alatt el is tűnt, még mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy miért kínálgat állandóan teával, mikor nem is igazán látom, hogy az udvarban más ilyet inna. Mindenesetre én nagyon kedvelem, így nincs ellenemre, csak a miértje nem világos. Az pedig, hogy Mona magamra hagyott, kész pokol volt, hiszen ha egyedül maradsz, az agyad automatikusan gondolkodni kezd. Én pedig mindenáron késleltetni próbáltam azt, hogy az előbb megtörtént eseményeken rágódni kezdjek. Bármilyen erősen tiltakoztam, az emlékképek lassacskán életre keltek a lelki szemem előtt, minden újra és újra megismétlődött. Szinte még éreztem Paris ajkát a sajátomon, mintha örökre megpecsételt volna vele. Valamiért oda is kaptam a kezem, mikor erre gondoltam, majd elmosolyodtam. Minden olyan keserédesnek tűnt, hiszen a legszebb romantikus történetekben történik meg ilyesmi az éjszaka közepén két vadidegen között, mégis fájó, hogy az illető annyira spicces volt, hogy gyakorlatilag a saját lábán megállni is nagy kihívás volt számára. Az pedig még rátesz egy lapáttal, hogy Mona által erről mindenki tudni fog, és el leszek könyvelve könnyűvérű nőcskének. Igaz, hogy már régóta ilyeneket pletykálnak rólam, de épp ezért kínos a helyzet. Talán a pletykák és a szóbeszédek vezettek odáig, hogy valóban olyan lettem, amilyennek tartottak, vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonló.

Egy kis idő múlva már az önmarcangolást olyan szinten műveltem, hogy saját magam is belefáradtam. Nem akartam többé rágondolni, látni pedig még annyira sem. Nagyon reméltem, hogy képes leszek úgy közlekedni a palotában és a városban, hogy minden esetben el tudjam valahogy kerülni. Minél többet gondoltam, annál jobban átjárt a szégyenérzet, és percről-percre mocskosabbnak éreztem magam. Nem tudom, hogy valójában mikor nyomhatott el az álom, csak azt, hogy az ébresztő valamiért túl korán érkezett.

Ismételten Mona volt, aki egy igencsak díszes ruhát, és egy gyönyörű pár cipőt szorongatott a kezében. Semmi kedvem nem volt felkelni, de tudtam, hogy erről nem én döntök, hanem a herceg, és mindenki más, aki rangban fölöttem van. Itt pedig ugyebár nem sok ember van, aki alattam volna, ami a vagyont és az előkelőséget illeti. Nem volt más választásom, így kikászálódtam az ágyból, és hagytam, hogy Mona belebújtasson a súlyos ruhakölteménybe. Nem számoltam azzal, hogy össze fogja szorítani a gyomromat annyira, hogy levegőhöz is alig jutok majd, de persze a szépségért meg kell szenvedni, így azt is engedtem, hogy szorosra fűzze a ruha hátulját is. Égtek a sebhelyek, de úgy gondoltam, hogy idővel megszokom. Hát, nem így lett.

A cipő is kissé nehéz volt, csak lassan tudtam benne lépkedni. Mikor a díszteremhez értem, már minden valamire való ember ott volt, így kellemetlen volt belépnem a helyiségbe. Szinte az összes szem rám szegeződött, mintha mindenki tudná a tegnapi kis afféromat. Néhányan össze is súgtak, amikor megláttak. Annyira zavarban voltam, hogy azt sem tudtam, merre nézzek.

A végén megláttam Escalus herceget, majd a két szolgát, aki minket próbált valamiféle sorfalként beállítani. Sajnos, én a palotában lévő cselédek elé kerültem, így hallgathattam becsmérlő szavaikat, ami nem éppen tűnt a legjobb szórakozási lehetőségnek. Ők persze nagyokat viháncoltak, és volt egy olyan sejtésem, hogy valamire készülnek, de az is lehet, hogy az itteni dolgok után már egy kissé paranoiás lettem. Úgy tűnt, hogy rajtam kívül mindenki tudja, hogy miért gyűltünk itt össze, csak én vagyok ismét informálatlan. Mindenesetre nem különösebben érdekelt a dolog, talán egy beszédre vagy fórumra számítottam. Bármire, csak arra nem, ami ezek után következett.

Egyik pillanatról a másikra mindenki térdre ereszkedett, a herceg pedig leült az őt megillető székbe. Legalább tíz trombita harsogott egyszerre, miközben valaki előttünk végigvonult. Mivel lehajtott fejjel kellett állnunk, képtelen voltam szemügyre venni, így fogalmam sem volt arról, hogy ki sétál előttünk, egészen addig, amíg a zene el nem hallgatott.

- Azért vagyunk itt, ünnepélyes keretek között befogadjuk az udvarunkba ezt a fiatalembert – szólalt meg a herceg a maga mély, érdes hangján. – Paris, nézz nyugodtan körbe, hiszen mostantól velünk, mintegy nagy családként fogsz együtt élni.

- Ez megtisztelő – hajolt meg az említett személy. Éreztem, hogy a szívem ismételten gyorsabb dobogásba kezd, fejemet próbáltam minél lejjebb hajtani, hogy senki ne lássa a zavart az arcomon. – Remélem, méltó lehetek ide, és arra, hogy a családodba fogadj!

Ilyen és ennél ömlengősebb szóváltások jellemezték az elkövetkezendő néhány percet. Egyenként hívatták a herceg és Paris elé az embereket. Mindenki egy rövid meghajlás után bemutatkozott, majd visszaállt a helyére. Először a tehetősebb urakat, és kisasszonyokat szólították. Ezek után jöttek az egyszerűbb emberek, majd a palota közvetlen szolgái. Persze, utóbbiból csak azok, akik a herceg kívánságait lesik, ezáltal szinte előkelőnek tűnő ruhákban illegetik magukat a folyosón. Már szinte mindenkit bemutatott a herceg, csak engem nem. Egyre inkább azt éreztem, hogy nincs ott helyem, és már meg is kockáztattam volna, hogy megpróbálok kiszökni a hátsó ajtón, de erre sajnos már nem maradt időm.

- És a palota legújabb társalkodónője – nézett felém a herceg, mire Mona megragadta a karom, és megfordított, ezáltal megakadályozta a szökési kísérletemet.

- Te következel lányom, eredj! – súgta oda Mona, majd elengedte a karom. Zavarodottan néztem körbe, és akkor vettem észre, hogy valóban mindenki engem néz. Remegő lábbal ugyan, de megindultam a helyiség közepe felé. Gondosan kerültem egyes személyekkel a szemkontaktust, egészen addig, amíg oda nem értem.

- Üdvözlet a palotában, uram! – mondtam szinte elhaló hangon, majd én is meghajoltam. – Kérem, szólítson csak Violetnek!

- Rendben, Violet. Köszönöm – biccentett Paris, én pedig úgy gondoltam, hogy a műsornak vége, így magabiztos léptekkel a helyem felé kezdtem szökkenni, ám Escalus megállított.

- Maradjon még itt egy pillanatra, Violet! – szólt közbe a herceg, mire megtorpantam és egy kissé fájdalmas tekintettel visszanéztem rájuk. Tudtam, hogy most valami olyan dolog fog következni, amit a hátam közepére sem kívánok.

- Parancsoljon – hajoltam meg ismét, majd vártam, hogy a herceg szóra nyissa a száját. Bár, ha lett volna választásom, inkább elfutottam volna, vagy akár fohászkodásba is kezdhettem volna, hogy a föld megnyíljon alattam, de sajnos úgy tűnt, hogy ettől a pillanattól már senki és semmi nem menthet meg.

- Nos, én úgy tudom, hogy maga és Paris tegnap éjjel beszédbe elegyedtek a folyosón. Emlékeim szerint az úrfi megkért személyesen engem, hogy figyeljek magára, és ne hagyjam, hogy maga eltűnjön. Mit gondol, miért mondhatta ezt? – kérdezte szigorú hangon a herceg, mire a többi ember halk sugdolózásba kezdett. A teljes csend megszűnt, én pedig egyre kínosabban éreztem magam.

- Attól félek, hogy erre a kérdésre nem tudok kielégítő választ nyújtani. Magam sem értettem, miért mondta az úrfi mindezt – mondtam lesütött szemmel, bár szégyenkeznem nem kellett volna, hiszen a teljes igazságot mondtam.

- Akkor kérdezzük meg Paris úrfit, hátha ő magyarázatot tud adni a tegnap éjszakai kijelentésére.

Sziasztok! Hoztam egy amolyan bevezető jellegű fejezetet. Ez az a történet, amiről eddig csak én, és a legközelebbi barátaim tudtak. Most biztosan nézitek, hogy ki vagyok én és mit akarok. Csak annyit mondanék, hogy művésznevet váltottam, mert megtaláltam egy írótársunkat, aki ugyanazzal a névvel publikált, mint én. Aki sokat olvasott engem eddig, az már csak az írásomból is kitalálhatja, hogy valójában ki vagyok! Kellemes időtöltést itt, és remélem, hogy néha vissza fogtok járni! 

A gazdám gőgösen kisétált az istállóból. Utoljára visszanézett, hogy köpjön egyet, majd gallérját megigazítva lépett ki a napfénybe. Hiába távozott, tudtam, hogy a büntetésnek még közel sincs vége, főleg, hogy a többi barátja ott maradt. Ők pedig úgy álltak körbe és legeltették rajtam a mohó szemeiket, mintha én volnék itt az egyetlen ember, akit az Isten nőként teremtett. Ragadozó hiénáknak tűntek, akik félkör alakban fölém tornyosultak, némán kémlelték testem, ahol a dulakodás, és a verés miatt ruhám szétszakadt. A bal vállam, és alatta a hátam teljesen meztelen volt, a hideg talaj szinte zsibbasztóan hatott rám. Halk segélykiáltások sorozatát hallattam, de ők csak álltak, és néztek. Szántak, néhányan a fejüket is csóválták. Ezt tartottam a legalattomosabb dolognak, hiszen akárcsak egyikőjük is közbeavatkozott volna, most nem tartanánk itt. És mégis úgy esett, hogy én a földön vagyok, ők pedig bámulnak. Mocskos lenne számukra, ha egyikőjük a kezét nyújtaná, hogy felsegítsen. Nem érintkeznek a személyzettel, különbek annál!

- Szegény pára, egész biztosan megbolondult – mondta mind közül a legkövérebb, a bajszos. Kipirosodott arca volt, és a levegőt is meglehetősen szaporán vette. Nem tudom, mi izgathatta fel ennyire, és valójában nem is érdekelt. Csak az dühített, hogy sajnálatot játszik meg előttem, mikor mindenki tudja, hogy ő élvezte a legjobban a büntetésem, hiszen miatta kaptam.

- Maga az ördög szállt meg, ha tudni akarja, Monsieur! – ültem fel hirtelen, mire mind hátrahőköltek. – Nocsak, félnek tőlem az urak? Ez meglehetősen furcsa. Hiszen sokkal, de sokkal erősebbek nálam. Mit gondolnak, mit tehetek maguk ellen?

- Jól beszél a lány – szólalt meg egy véznább, aki még mindig hátrafelé lépkedett, majd már nem is figyelte merre, egyenesen egy nagy halom farakásnak ment. – Valóban az ördög szállta meg! Menjünk innen, ha drága az életünk!

- Szóljunk Grégoire-nak, hogy minél előbb űzesse ki a lányból, vagy az életére fog törni! Veszélyt jelent mindnyájunkra – szólalt meg ismét a kövér, mire a többiek helyeselni kezdtek.

- Szóljanak csak – nevettem el magam, majd ismét felugrottam a földről. Sziszegtem egyet, mintha kígyó volnék, amitől még jobban megijedtek.

Rémült gyerekek módjára rohantak ki az istállóból, és vették a kastély felé az irányt. Még pár pillanatig hallani lehetett a beszélgetésüket, majd minden elcsendesedett. Sóhajtva feküdtem vissza a hideg talajra, és próbáltam mindent, kínt és fájdalmat kizárni az elmémből. Abból az elméből, amely valójában szinte teljesen üres. Mindent, amit hosszú évek alatt tanultam és átéltem, a szél szinte pillanatok alatt fújta ki a tudatomból. Minta egész eddigi életemben csak testben léteztem volna. A szemem csak most nyílt ki, és értetlenül kémleltem a körülöttem lévő zajos világot.

Első emlékképem a spanyol partokhoz volt köthető. Csurom vizesen feküdtem a kikötőben, szúrta a tüdőm a sós víz, alig kaptam levegőt. Fogalmam sem volt a hollétemről, a miértje pedig még ködösebb volt. Később egy Pedro nevű halász szedett fel a földről, és vitt egy nagy épületbe, ahol hozzám hasonló korú lányok ültek. Bár voltak néhányan fiatalabbak is, azonban mind lány volt. Összerezzentem, hisz nem volt szép látvány, a legtöbben piszkosak voltak, bűzlöttek. Arcukról nem a boldogság sütött, meggyötörtnek tűntek egytől-egyig. Bele sem mertem gondolni, hogy mi várhat itt rám. Egynek éreztem magam velük, és legbelül tudtam, hogy az ő sorsukra fogok jutni.

- Well, dear Violet – sóhajtott a halász, majd lenyomott egy régi, kopott hordóra, mely megreccsent alattam. – Itt most kiderül, hogy mennyit érsz valójában – mondta aggodalmasan, majd megigazította a fején lévő koszos sapkáját. Mindenéből áradt a halszag, gyomorforgató volt, ugyanúgy, ahogy a kinézete is. Arcát vágások tarkították, úgy tűnt, mintha nem látott volna borbélyt már évek óta. Köpenye rongyos volt, és ugyanúgy vizes, mint ahogy az én öltözékem is.

- Ezt hogy érti? Violet? Ki az a Violet, és mit keresek én itt? – dadogtam zavarodva, de ő csak a vállamra csapott egyet, és ellépett mellőlem. Rögtön felpattantam, és utána eredtem, de csak visszalökött a hordóra. – Várjon! Mi ez az egész? Ki maga és mit akar tőlem?

- Új életet akartál, tessék! Megkapod! – üvöltött rám, majd mutatóujját fenyegetően felemelte. – Miattad tűnt el az összes hal, mert én belementem a kis kergetőzésbe, ahelyett, hogy átadtalak volna. Kamatostól visszakapom a halak árát, ha belőled húzok hasznot – húzta gonosz mosolyra a száját.

Egy szavát sem értettem, nem tudtam, hogy mit akar mindez jelenteni. Ráadásul a fejem is borzasztóan fájt, kitapintottam egy nagy sebet rajta. A káosz oly mértékben eluralkodott rajtam, hogy lassan öntudatlan állapotba kerültem. Ott ültem egymagamban, nem tudván, hogy honnan jöttem, s merre tartok. A saját nevemre sem emlékszem, sőt, egyetlen egy pillanatra sem, amit korábban megéltem volna. Teljesen összezavarodtam.

Pedro szinte minden arra járót megállított, majd idegen nyelven beszélt hozzájuk, miközben serényen mutogatott felém. Néhányan közelebb jöttek hozzám, nézegettek, felemelték a kezem, de végül megcsóválták a fejüket, és továbbálltak. Tovább a többi lányhoz...

* * *

Épp elszundítottam, amikor Pedro felrázott. Mellette egy jól öltözött, középkorú ember volt, aki csak egy pillanatra ugyan, de rám mosolygott. Valamiről nagyon tárgyalhattak; a gondom csak az volt, hogy ismét csupán szótöredékeket értettem belőle. A férfi mögött egy fiatalabb nő állt, valószínűleg a felesége lehetett. A feje tetején lévő kontyból egy óriási fehér toll állt ki, a száján élénk piros rúzs ragyogott. Barátságtalanul méregetett, a gesztusaiból úgy tűnt, mintha tiltakozna az ellen, amiről a férje és Pedro beszélgettek.

Nem sok idő telt el, és a halász kezét pénz ütötte a férfi által. Ezek után elégedetten rángatott fel a hordóról, és a fülembe súgta a következőket:

- Akármit parancsolnak neked, te megteszed, mostantól az övék vagy! Viselkedj alázatosan, és légy szorgalmas, akkor nem esik bajod! Na, lódulj! – mondta a végét már kiabálva, majd a férfihez lökött, aki óvatosan kilépett az utamból, így a földre estem. Az asszony egy halkat sikított, majd elfanyalodva méregetett tovább.

- Valaki megmondaná, hogy mi történik? – kérdeztem már sírva, ahogy épp feltápászkodtam a földről. Pedrónak addigra nyoma veszett, és én egyedül maradtam az előkelő házaspár társaságában. Egy, akkor még ismeretlen férfi lépett hozzám, és összekötötte elől a két csuklómat egy erős kötéllel, majd maga mögött húzni kezdett. Megalázó volt a helyzet, mint egy kutyát, úgy vezettek azon a kötélen. Némán nyeltem a könnyeimet, hiszen láttam, hogy senki nem tart arra érdemesnek, hogy beszélgetésbe elegyedjen velem, netán magyarázatot adjon a jelenlegi helyzetre.

Felrángattak egy szekérre, ami egy gyönyörű hintó mögött állt. Néhány lány ült már rajta, mind piszkosak voltak. Az egyik óvatosan megfordult, és könnyes szemmel intett egyet annak az öreg házaspárnak, akik a szekértől vagy tíz méterre álltak, és le nem vették a lányról a szemüket.

- Vigyázz magadra, kicsim! – kiáltott oda az idős nő sírva, mire a férje a karjánál fogva húzni kezdte. A nő annyira megijedt erre, hogy elejtette azt a fehér kendőt, amivel eddig integetett. – Ne feledd, hogy apád és én nagyon szeretünk! – kiáltozott tovább, majd némán hagyta, hogy férje elcipelje onnan.

- Anya – suttogta szipogva a lány, majd még sokáig nézett arra, amerre korábban szülei álltak.

Ezt a kis közjátékot mintha csak én vettem volna észre. A többi lány rezzenéstelen arccal ült, és nem is érdekelte őket, hogy a lány, akiről később megtudtam, hogy Adéle a neve, mennyire szenved. Biztosan megvolt a saját bajuk, és az eléggé lekötötte őket, de azért mégis csak szívtelennek tűnt, hogy teljesen közömbösen ültek a pityergő lány mellett. Egyre jobban éreztem, hogy rám és a többi szekéren ülő lányra valami nagyon rossz dolog vár, de még mindig nem tudtam, hogy mi.

- Miért vagytok itt? – kérdeztem halkan, mire néhányan felkapták a fejüket, de szólni egyikőjük sem mert, így folytattam tovább. – Nem szabad beszélnetek, vagy nem értetek engem? Hova visznek minket?

- Egy francia birtokra – szólalt meg egy magas, vörös hajú lány az anyanyelvemen. – Ott fogunk dolgozni annak a főnemesnek, aki megvett minket. Rabszolgák vagyunk.

- Tessék? – kérdeztem vissza a normál hangomnál magasabban. – Én nem vagyok rabszolga, nem lehetek az! Segítség! – néztem körbe, de kiáltásom süket fülekre talált.

- Mi itt mind azok vagyunk! Fogadd el a sorsod, és ne üvölts, mert azzal minket is veszélybe sodorsz! Kis fruska! – morgott rám egy idősebb lány.

- A továbbiakban fel ne merd emelni a hangod, mert én magam ostorozlak meg! – Lépett oda hozzám idegesen az a férfi, aki az előbb megkötözte a kezemet. Mint később kiderült, ő volt a főkomornyik Grégoire és Claire de Tou birtokán. Azon a helyen, ahová minket is vittek.

Úgy tettem, ahogy javasolták, nem szólaltam meg. Nem volt már mit mondanom, hiszen a lányok közti téma a csendből átváltott arra, hogy honnan jöttek. Magamban feltettem ezt a kérdést, de választ sosem kaptam. Az idegesség elszállni látszott, mikor a káosz ismét felütötte a fejét bennem. Lecsuktam a szemem, és minden erőmmel azon voltam, hogy emlékezzek legalább apró mozzanatokra az életemből, de nem ment.

- És te honnan jöttél? – kérdezte az a magas, vörös lány, aki először szólt hozzám. Mindenki ismét felém fordult, és kíváncsian várták, hogy megszólaljak.

- Nem tudom – sóhajtottam, majd a hajamat gondosan hátrasimítottam. Valamit tennem kellett, hiszen éreztem, hogy borzasztóan zavarban vagyok. – Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy a kikötőben feküdtem, majd egy halász felszedett a földről, és eladott.

- Nem emlékszel semmire az eddigi életedből? Az hogy lehet? – kérdezte az a lány, aki a szülei után sírt. – Ez nem lehetséges! Valamire biztosan emlékezned kell!

- Bárcsak úgy volna – hajtottam le a fejem szégyenemben. – A halász Violetnek szólított, biztosan ez a nevem.

* * *

Három éjjel és három nap telt bele, míg a birtokra értünk. Elgémberedett végtagjainkat alig mozgathattuk meg az út alatt, így nehezünkre esett a séta. Először elég rosszul éreztem magam, hiszen nem beszéltem olyan jól franciául, hogy boldoguljak a többi lány nélkül. Ők segítettek mindenben, és velük együtt próbáltam felfedezni saját magam, és azt, hogy honnan jöhettem, és miért.

Ami először világossá vált, az a nyelvekkel kapcsolatos kérdés volt. A legkönnyebben angolul szólaltam meg, aztán pedig latinul. Ezen belül több nyelvjárást is beszéltem, de a francia valahogy nem ment.

- Furcsa, hogy angol vagy, és mégis beszélsz más nyelveken. Nem lehet, hogy taníttattak? – kérdezte ismét a vörös akkor, amikor már a birtokon sétáltunk. Nem tudtam a választ, de annak örültem, hogy a kérdést franciául tette fel, és már így is megértettem.

- Nem tudom, lehetséges – vontam meg a vállam. – Amint lehetőségem adódik rá, hogy kiderítsem, mi történt velem, megteszem! Ebben egészen biztos lehetsz.

Talán az első két nap volt a legnehezebb. Még mindig éles fejfájással küzdöttem, miközben éjjel-nappal dolgoztattak. Nem voltam valami hasznos szolga a franciák számára. Nem tudtam, hogy egyes dolgokkal mit kell csinálni, ezért az elején sok büntetést kaptam. Egyre inkább megtanultam a ház körüli dolgokat, és bár nem leltem benne örömöm, mert úgy éreztem, ez nem az én világom, már eljutottam odáig, hogy mindenfajta lázadás nélkül megcsináljam. A mosogatásban nagyon ügyetlen voltam, legalább öt tányért törtem el minden alkalomkor. Az állatokhoz nem értettem, csak a lovak tűrtek meg maguk mellett. A főzéshez ismételten csak nem volt tehetségem, és ha én töröltem fel, a padló nem csillogott.

- Hasznavehetetlen! – Csapott a falra, pont az arcom mellé gazdám. Majd’ szétrobbant az idegességtől, hogy a drága bort a vendégre öntöttem. – Isten csapása! Hát azért vettelek, hogy pusztíts? Lejáratsz az előkelők körében? Lódulj a szemem elől!

És én úgy is tettem. Olyan gyorsan futottam el, ahogyan csak bírtam. Oda menekültem, ahol az egyetlen megnyugvásomat leltem, a lovakhoz. Beültem az egyik sarokba, felhúztam a térdemet, majd előre-hátra hintázva vártam azt, amiről tudtam, hogy úgysem kerülhetem el. Mindezek után történt az előbb említett incidens a főurakkal, a többire nem szeretnék visszaemlékezni. Túlságosan fájdalmas ahhoz, hogy gondolatban ismét átéljem. Egy dologra viszont jó volt. Rájöttem, hogy ennél a családnál ilyen körülmények között nincs jövőm, ezért a szökésen kezdtem el gondolkodni. Csak azért átkoztam magam, hogy ez előbb nem jutott az eszembe. Már Spanyolországban is elszökhettem volna, de akkor még féltem a magánytól. Úgy tűnik, az elfelejtett életemben egy pillanatra sem voltam egyedül. Mára pedig már tudom, hogy inkább a magány, mint a szolgasor.

Ezek után többször is próbálkoztam szökéssel, ám mindig rám találtak valahol. Néha egy, néha több nap után, és akkor még durvább büntetésben volt részem, mint egykoron a bor miatt. Tudta a Monsieur, hogy a testi bántalmak már nem használnak nálam, így a lelkemre próbált hatni. Olyan dolgokat tett rendszeresen, amelyek nemcsak kívülről fájtak, hanem belülről is. Mocskosnak éreztem magam, akárhányszor csak hozzám ért, a hányinger kerülgetett, mikor megláttam. Minden egyes éjjelen úgy feküdtem le, hogy azt kívántam, bárcsak ne kelnék fel soha többé.

Közel fél esztendő telt el így. Utána összeszedtem ismét a bátorságom, és egy igazán kedves itáliai vendég hintójában bújtam el. Tudtam, hogy hajnalban indulnak haza, így éjjel kiszöktem, és bepréseltem magam az ülés alatti kis résbe. Az utolsó napon vettek csak észre, de már nem vittek vissza. Ők jóval öregebbek voltak, mint az előző gazdáim, és a szívük sem volt olyan kemény. Magukhoz fogadtak, de ott is szolga maradtam. Ott vették először észre, hogy írni és olvasni is tökéletesen tudok. Furcsállták, de egy ideig ugyanúgy dolgoztattak tovább. Egyre többet szóltam bele a beszélgetésekbe, ha valami olyan dologról volt szó, amihez az én műveltségem elegendő volt. Meglepő módon szinte minden esetben képes voltam előállni ötletekkel, és hamarabb kiderült, hogy a saját uraménál is jobb a taníttatásom. Ám arra, hogy ki vagyok, még mindig nem sikerült rájönnöm.

Egy átbeszélgetett este után reggel azzal ébresztettek, hogy magához a herceghez visznek. Neki ajándékoznak, és ő majd dönt a sorsomról.

- Kevés olyan lány van, mint te – mondta az asszonyom. – Nálunk nem szokás a lányokat taníttatni, de nagyon örülök, hogy látom, hogy a férfiaknak nincs igazuk ebben. Ők azt vallják, hogy nekünk mindez bonyolult lenne.

Hálás voltam nekik, és egész Veronának, hogy megszabadítottak a szörnyű rémálmoktól, és végre úgy éreztem, hogy élhetek. Mikor elindultunk a herceg udvarába, szinte biztos voltam abban, hogy valami olyan titokra derül fény, ami az életemet is megváltoztathatja. Gyermeki izgalommal ültem be a hintóba, amin vittek egészen a kapuig. Végre olyan érzésem támadt, hogy én is vagyok valami, tartozom valamihez, de ez nem is érzés volt, inkább csak egy kis szellő belőle. Mindenesetre boldog voltam, hogy végre láthatom az oly sokszor dicsőített, és még többször szidott Escalus herceget.

Bár nagy tortúra volt, mire elé kerültem, de ott aztán a lehető legnagyobb alázattal hajoltam meg. Gazdáim egytől-egyig elmeséltek mindent, amit rólam tudtak. Áradoztak, hogy milyen művelt vagyok, és hogy a házimunkához is egyre jobban értek. Néha el is vörösödtem a dicsérő szavaktól, igazán jólestek. A herceg azonban nem lelkesedett annyira, mint én, vagy a gazdáim. Kicsit lelombozott a hosszú szótlansága. Amikor azonban szólásra nyitotta a száját – még mindig kétségei voltak –, de megszólalt belőle a könyörület.

- Rendben, itt maradhat – mondta rezzenéstelen arccal, miközben végignézett rajtunk. Szeme ismételten csak megakadt rajtam. – Ismerős a lány arca, bár nem tudom, hogy honnan. Mindenesetre befogadom az udvaromba, mert tekintettel vagyok rátok, és hiszek nektek. De a herceg bizalmát elég egyszer eljátszani, remélem, ezzel tisztában vagytok.

- Teljes mértékben – hajoltak meg mindketten.

- Hát, akkor ne kelljen csalódnom – mosolyodott el Escalus. – Most pedig elmehettek.