Első fejezet - Verona előtt (2011. április 29., péntek / 2:08)
Sziasztok! Hoztam egy amolyan bevezető jellegű fejezetet. Ez az a történet, amiről eddig csak én, és a legközelebbi barátaim tudtak. Most biztosan nézitek, hogy ki vagyok én és mit akarok. Csak annyit mondanék, hogy művésznevet váltottam, mert megtaláltam egy írótársunkat, aki ugyanazzal a névvel publikált, mint én. Aki sokat olvasott engem eddig, az már csak az írásomból is kitalálhatja, hogy valójában ki vagyok! Kellemes időtöltést itt, és remélem, hogy néha vissza fogtok járni!
Désirée ♥
A gazdám gőgösen kisétált az istállóból. Utoljára visszanézett, hogy köpjön egyet, majd gallérját megigazítva lépett ki a napfénybe. Hiába távozott, tudtam, hogy a büntetésnek még közel sincs vége, főleg, hogy a többi barátja ott maradt. Ők pedig úgy álltak körbe és legeltették rajtam a mohó szemeiket, mintha én volnék itt az egyetlen ember, akit az Isten nőként teremtett. Ragadozó hiénáknak tűntek, akik félkör alakban fölém tornyosultak, némán kémlelték testem, ahol a dulakodás, és a verés miatt ruhám szétszakadt. A bal vállam, és alatta a hátam teljesen meztelen volt, a hideg talaj szinte zsibbasztóan hatott rám. Halk segélykiáltások sorozatát hallattam, de ők csak álltak, és néztek. Szántak, néhányan a fejüket is csóválták. Ezt tartottam a legalattomosabb dolognak, hiszen akárcsak egyikőjük is közbeavatkozott volna, most nem tartanánk itt. És mégis úgy esett, hogy én a földön vagyok, ők pedig bámulnak. Mocskos lenne számukra, ha egyikőjük a kezét nyújtaná, hogy felsegítsen. Nem érintkeznek a személyzettel, különbek annál!
- Szegény pára, egész biztosan megbolondult – mondta mind közül a legkövérebb, a bajszos. Kipirosodott arca volt, és a levegőt is meglehetősen szaporán vette. Nem tudom, mi izgathatta fel ennyire, és valójában nem is érdekelt. Csak az dühített, hogy sajnálatot játszik meg előttem, mikor mindenki tudja, hogy ő élvezte a legjobban a büntetésem, hiszen miatta kaptam.
- Maga az ördög szállt meg, ha tudni akarja, Monsieur! – ültem fel hirtelen, mire mind hátrahőköltek. – Nocsak, félnek tőlem az urak? Ez meglehetősen furcsa. Hiszen sokkal, de sokkal erősebbek nálam. Mit gondolnak, mit tehetek maguk ellen?
- Jól beszél a lány – szólalt meg egy véznább, aki még mindig hátrafelé lépkedett, majd már nem is figyelte merre, egyenesen egy nagy halom farakásnak ment. – Valóban az ördög szállta meg! Menjünk innen, ha drága az életünk!
- Szóljunk Grégoire-nak, hogy minél előbb űzesse ki a lányból, vagy az életére fog törni! Veszélyt jelent mindnyájunkra – szólalt meg ismét a kövér, mire a többiek helyeselni kezdtek.
- Szóljanak csak – nevettem el magam, majd ismét felugrottam a földről. Sziszegtem egyet, mintha kígyó volnék, amitől még jobban megijedtek.
Rémült gyerekek módjára rohantak ki az istállóból, és vették a kastély felé az irányt. Még pár pillanatig hallani lehetett a beszélgetésüket, majd minden elcsendesedett. Sóhajtva feküdtem vissza a hideg talajra, és próbáltam mindent, kínt és fájdalmat kizárni az elmémből. Abból az elméből, amely valójában szinte teljesen üres. Mindent, amit hosszú évek alatt tanultam és átéltem, a szél szinte pillanatok alatt fújta ki a tudatomból. Minta egész eddigi életemben csak testben léteztem volna. A szemem csak most nyílt ki, és értetlenül kémleltem a körülöttem lévő zajos világot.
Első emlékképem a spanyol partokhoz volt köthető. Csurom vizesen feküdtem a kikötőben, szúrta a tüdőm a sós víz, alig kaptam levegőt. Fogalmam sem volt a hollétemről, a miértje pedig még ködösebb volt. Később egy Pedro nevű halász szedett fel a földről, és vitt egy nagy épületbe, ahol hozzám hasonló korú lányok ültek. Bár voltak néhányan fiatalabbak is, azonban mind lány volt. Összerezzentem, hisz nem volt szép látvány, a legtöbben piszkosak voltak, bűzlöttek. Arcukról nem a boldogság sütött, meggyötörtnek tűntek egytől-egyig. Bele sem mertem gondolni, hogy mi várhat itt rám. Egynek éreztem magam velük, és legbelül tudtam, hogy az ő sorsukra fogok jutni.
- Well, dear Violet – sóhajtott a halász, majd lenyomott egy régi, kopott hordóra, mely megreccsent alattam. – Itt most kiderül, hogy mennyit érsz valójában – mondta aggodalmasan, majd megigazította a fején lévő koszos sapkáját. Mindenéből áradt a halszag, gyomorforgató volt, ugyanúgy, ahogy a kinézete is. Arcát vágások tarkították, úgy tűnt, mintha nem látott volna borbélyt már évek óta. Köpenye rongyos volt, és ugyanúgy vizes, mint ahogy az én öltözékem is.
- Ezt hogy érti? Violet? Ki az a Violet, és mit keresek én itt? – dadogtam zavarodva, de ő csak a vállamra csapott egyet, és ellépett mellőlem. Rögtön felpattantam, és utána eredtem, de csak visszalökött a hordóra. – Várjon! Mi ez az egész? Ki maga és mit akar tőlem?
- Új életet akartál, tessék! Megkapod! – üvöltött rám, majd mutatóujját fenyegetően felemelte. – Miattad tűnt el az összes hal, mert én belementem a kis kergetőzésbe, ahelyett, hogy átadtalak volna. Kamatostól visszakapom a halak árát, ha belőled húzok hasznot – húzta gonosz mosolyra a száját.
Egy szavát sem értettem, nem tudtam, hogy mit akar mindez jelenteni. Ráadásul a fejem is borzasztóan fájt, kitapintottam egy nagy sebet rajta. A káosz oly mértékben eluralkodott rajtam, hogy lassan öntudatlan állapotba kerültem. Ott ültem egymagamban, nem tudván, hogy honnan jöttem, s merre tartok. A saját nevemre sem emlékszem, sőt, egyetlen egy pillanatra sem, amit korábban megéltem volna. Teljesen összezavarodtam.
Pedro szinte minden arra járót megállított, majd idegen nyelven beszélt hozzájuk, miközben serényen mutogatott felém. Néhányan közelebb jöttek hozzám, nézegettek, felemelték a kezem, de végül megcsóválták a fejüket, és továbbálltak. Tovább a többi lányhoz...
* * *
Épp elszundítottam, amikor Pedro felrázott. Mellette egy jól öltözött, középkorú ember volt, aki csak egy pillanatra ugyan, de rám mosolygott. Valamiről nagyon tárgyalhattak; a gondom csak az volt, hogy ismét csupán szótöredékeket értettem belőle. A férfi mögött egy fiatalabb nő állt, valószínűleg a felesége lehetett. A feje tetején lévő kontyból egy óriási fehér toll állt ki, a száján élénk piros rúzs ragyogott. Barátságtalanul méregetett, a gesztusaiból úgy tűnt, mintha tiltakozna az ellen, amiről a férje és Pedro beszélgettek.
Nem sok idő telt el, és a halász kezét pénz ütötte a férfi által. Ezek után elégedetten rángatott fel a hordóról, és a fülembe súgta a következőket:
- Akármit parancsolnak neked, te megteszed, mostantól az övék vagy! Viselkedj alázatosan, és légy szorgalmas, akkor nem esik bajod! Na, lódulj! – mondta a végét már kiabálva, majd a férfihez lökött, aki óvatosan kilépett az utamból, így a földre estem. Az asszony egy halkat sikított, majd elfanyalodva méregetett tovább.
- Valaki megmondaná, hogy mi történik? – kérdeztem már sírva, ahogy épp feltápászkodtam a földről. Pedrónak addigra nyoma veszett, és én egyedül maradtam az előkelő házaspár társaságában. Egy, akkor még ismeretlen férfi lépett hozzám, és összekötötte elől a két csuklómat egy erős kötéllel, majd maga mögött húzni kezdett. Megalázó volt a helyzet, mint egy kutyát, úgy vezettek azon a kötélen. Némán nyeltem a könnyeimet, hiszen láttam, hogy senki nem tart arra érdemesnek, hogy beszélgetésbe elegyedjen velem, netán magyarázatot adjon a jelenlegi helyzetre.
Felrángattak egy szekérre, ami egy gyönyörű hintó mögött állt. Néhány lány ült már rajta, mind piszkosak voltak. Az egyik óvatosan megfordult, és könnyes szemmel intett egyet annak az öreg házaspárnak, akik a szekértől vagy tíz méterre álltak, és le nem vették a lányról a szemüket.
- Vigyázz magadra, kicsim! – kiáltott oda az idős nő sírva, mire a férje a karjánál fogva húzni kezdte. A nő annyira megijedt erre, hogy elejtette azt a fehér kendőt, amivel eddig integetett. – Ne feledd, hogy apád és én nagyon szeretünk! – kiáltozott tovább, majd némán hagyta, hogy férje elcipelje onnan.
- Anya – suttogta szipogva a lány, majd még sokáig nézett arra, amerre korábban szülei álltak.
Ezt a kis közjátékot mintha csak én vettem volna észre. A többi lány rezzenéstelen arccal ült, és nem is érdekelte őket, hogy a lány, akiről később megtudtam, hogy Adéle a neve, mennyire szenved. Biztosan megvolt a saját bajuk, és az eléggé lekötötte őket, de azért mégis csak szívtelennek tűnt, hogy teljesen közömbösen ültek a pityergő lány mellett. Egyre jobban éreztem, hogy rám és a többi szekéren ülő lányra valami nagyon rossz dolog vár, de még mindig nem tudtam, hogy mi.
- Miért vagytok itt? – kérdeztem halkan, mire néhányan felkapták a fejüket, de szólni egyikőjük sem mert, így folytattam tovább. – Nem szabad beszélnetek, vagy nem értetek engem? Hova visznek minket?
- Egy francia birtokra – szólalt meg egy magas, vörös hajú lány az anyanyelvemen. – Ott fogunk dolgozni annak a főnemesnek, aki megvett minket. Rabszolgák vagyunk.
- Tessék? – kérdeztem vissza a normál hangomnál magasabban. – Én nem vagyok rabszolga, nem lehetek az! Segítség! – néztem körbe, de kiáltásom süket fülekre talált.
- Mi itt mind azok vagyunk! Fogadd el a sorsod, és ne üvölts, mert azzal minket is veszélybe sodorsz! Kis fruska! – morgott rám egy idősebb lány.
- A továbbiakban fel ne merd emelni a hangod, mert én magam ostorozlak meg! – Lépett oda hozzám idegesen az a férfi, aki az előbb megkötözte a kezemet. Mint később kiderült, ő volt a főkomornyik Grégoire és Claire de Tou birtokán. Azon a helyen, ahová minket is vittek.
Úgy tettem, ahogy javasolták, nem szólaltam meg. Nem volt már mit mondanom, hiszen a lányok közti téma a csendből átváltott arra, hogy honnan jöttek. Magamban feltettem ezt a kérdést, de választ sosem kaptam. Az idegesség elszállni látszott, mikor a káosz ismét felütötte a fejét bennem. Lecsuktam a szemem, és minden erőmmel azon voltam, hogy emlékezzek legalább apró mozzanatokra az életemből, de nem ment.
- És te honnan jöttél? – kérdezte az a magas, vörös lány, aki először szólt hozzám. Mindenki ismét felém fordult, és kíváncsian várták, hogy megszólaljak.
- Nem tudom – sóhajtottam, majd a hajamat gondosan hátrasimítottam. Valamit tennem kellett, hiszen éreztem, hogy borzasztóan zavarban vagyok. – Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy a kikötőben feküdtem, majd egy halász felszedett a földről, és eladott.
- Nem emlékszel semmire az eddigi életedből? Az hogy lehet? – kérdezte az a lány, aki a szülei után sírt. – Ez nem lehetséges! Valamire biztosan emlékezned kell!
- Bárcsak úgy volna – hajtottam le a fejem szégyenemben. – A halász Violetnek szólított, biztosan ez a nevem.
* * *
Három éjjel és három nap telt bele, míg a birtokra értünk. Elgémberedett végtagjainkat alig mozgathattuk meg az út alatt, így nehezünkre esett a séta. Először elég rosszul éreztem magam, hiszen nem beszéltem olyan jól franciául, hogy boldoguljak a többi lány nélkül. Ők segítettek mindenben, és velük együtt próbáltam felfedezni saját magam, és azt, hogy honnan jöhettem, és miért.
Ami először világossá vált, az a nyelvekkel kapcsolatos kérdés volt. A legkönnyebben angolul szólaltam meg, aztán pedig latinul. Ezen belül több nyelvjárást is beszéltem, de a francia valahogy nem ment.
- Furcsa, hogy angol vagy, és mégis beszélsz más nyelveken. Nem lehet, hogy taníttattak? – kérdezte ismét a vörös akkor, amikor már a birtokon sétáltunk. Nem tudtam a választ, de annak örültem, hogy a kérdést franciául tette fel, és már így is megértettem.
- Nem tudom, lehetséges – vontam meg a vállam. – Amint lehetőségem adódik rá, hogy kiderítsem, mi történt velem, megteszem! Ebben egészen biztos lehetsz.
Talán az első két nap volt a legnehezebb. Még mindig éles fejfájással küzdöttem, miközben éjjel-nappal dolgoztattak. Nem voltam valami hasznos szolga a franciák számára. Nem tudtam, hogy egyes dolgokkal mit kell csinálni, ezért az elején sok büntetést kaptam. Egyre inkább megtanultam a ház körüli dolgokat, és bár nem leltem benne örömöm, mert úgy éreztem, ez nem az én világom, már eljutottam odáig, hogy mindenfajta lázadás nélkül megcsináljam. A mosogatásban nagyon ügyetlen voltam, legalább öt tányért törtem el minden alkalomkor. Az állatokhoz nem értettem, csak a lovak tűrtek meg maguk mellett. A főzéshez ismételten csak nem volt tehetségem, és ha én töröltem fel, a padló nem csillogott.
- Hasznavehetetlen! – Csapott a falra, pont az arcom mellé gazdám. Majd’ szétrobbant az idegességtől, hogy a drága bort a vendégre öntöttem. – Isten csapása! Hát azért vettelek, hogy pusztíts? Lejáratsz az előkelők körében? Lódulj a szemem elől!
És én úgy is tettem. Olyan gyorsan futottam el, ahogyan csak bírtam. Oda menekültem, ahol az egyetlen megnyugvásomat leltem, a lovakhoz. Beültem az egyik sarokba, felhúztam a térdemet, majd előre-hátra hintázva vártam azt, amiről tudtam, hogy úgysem kerülhetem el. Mindezek után történt az előbb említett incidens a főurakkal, a többire nem szeretnék visszaemlékezni. Túlságosan fájdalmas ahhoz, hogy gondolatban ismét átéljem. Egy dologra viszont jó volt. Rájöttem, hogy ennél a családnál ilyen körülmények között nincs jövőm, ezért a szökésen kezdtem el gondolkodni. Csak azért átkoztam magam, hogy ez előbb nem jutott az eszembe. Már Spanyolországban is elszökhettem volna, de akkor még féltem a magánytól. Úgy tűnik, az elfelejtett életemben egy pillanatra sem voltam egyedül. Mára pedig már tudom, hogy inkább a magány, mint a szolgasor.
Ezek után többször is próbálkoztam szökéssel, ám mindig rám találtak valahol. Néha egy, néha több nap után, és akkor még durvább büntetésben volt részem, mint egykoron a bor miatt. Tudta a Monsieur, hogy a testi bántalmak már nem használnak nálam, így a lelkemre próbált hatni. Olyan dolgokat tett rendszeresen, amelyek nemcsak kívülről fájtak, hanem belülről is. Mocskosnak éreztem magam, akárhányszor csak hozzám ért, a hányinger kerülgetett, mikor megláttam. Minden egyes éjjelen úgy feküdtem le, hogy azt kívántam, bárcsak ne kelnék fel soha többé.
Közel fél esztendő telt el így. Utána összeszedtem ismét a bátorságom, és egy igazán kedves itáliai vendég hintójában bújtam el. Tudtam, hogy hajnalban indulnak haza, így éjjel kiszöktem, és bepréseltem magam az ülés alatti kis résbe. Az utolsó napon vettek csak észre, de már nem vittek vissza. Ők jóval öregebbek voltak, mint az előző gazdáim, és a szívük sem volt olyan kemény. Magukhoz fogadtak, de ott is szolga maradtam. Ott vették először észre, hogy írni és olvasni is tökéletesen tudok. Furcsállták, de egy ideig ugyanúgy dolgoztattak tovább. Egyre többet szóltam bele a beszélgetésekbe, ha valami olyan dologról volt szó, amihez az én műveltségem elegendő volt. Meglepő módon szinte minden esetben képes voltam előállni ötletekkel, és hamarabb kiderült, hogy a saját uraménál is jobb a taníttatásom. Ám arra, hogy ki vagyok, még mindig nem sikerült rájönnöm.
Egy átbeszélgetett este után reggel azzal ébresztettek, hogy magához a herceghez visznek. Neki ajándékoznak, és ő majd dönt a sorsomról.
- Kevés olyan lány van, mint te – mondta az asszonyom. – Nálunk nem szokás a lányokat taníttatni, de nagyon örülök, hogy látom, hogy a férfiaknak nincs igazuk ebben. Ők azt vallják, hogy nekünk mindez bonyolult lenne.
Hálás voltam nekik, és egész Veronának, hogy megszabadítottak a szörnyű rémálmoktól, és végre úgy éreztem, hogy élhetek. Mikor elindultunk a herceg udvarába, szinte biztos voltam abban, hogy valami olyan titokra derül fény, ami az életemet is megváltoztathatja. Gyermeki izgalommal ültem be a hintóba, amin vittek egészen a kapuig. Végre olyan érzésem támadt, hogy én is vagyok valami, tartozom valamihez, de ez nem is érzés volt, inkább csak egy kis szellő belőle. Mindenesetre boldog voltam, hogy végre láthatom az oly sokszor dicsőített, és még többször szidott Escalus herceget.
Bár nagy tortúra volt, mire elé kerültem, de ott aztán a lehető legnagyobb alázattal hajoltam meg. Gazdáim egytől-egyig elmeséltek mindent, amit rólam tudtak. Áradoztak, hogy milyen művelt vagyok, és hogy a házimunkához is egyre jobban értek. Néha el is vörösödtem a dicsérő szavaktól, igazán jólestek. A herceg azonban nem lelkesedett annyira, mint én, vagy a gazdáim. Kicsit lelombozott a hosszú szótlansága. Amikor azonban szólásra nyitotta a száját – még mindig kétségei voltak –, de megszólalt belőle a könyörület.
- Rendben, itt maradhat – mondta rezzenéstelen arccal, miközben végignézett rajtunk. Szeme ismételten csak megakadt rajtam. – Ismerős a lány arca, bár nem tudom, hogy honnan. Mindenesetre befogadom az udvaromba, mert tekintettel vagyok rátok, és hiszek nektek. De a herceg bizalmát elég egyszer eljátszani, remélem, ezzel tisztában vagytok.
- Teljes mértékben – hajoltak meg mindketten.
- Hát, akkor ne kelljen csalódnom – mosolyodott el Escalus. – Most pedig elmehettek.
0 comments