Sziasztok! Meghoztam a folytatást, bár kicsit később, mint ahogy terveztem. Remélem tetszeni fog mindenkinek, aki olvassa. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a történetről most, hogy a dolgok bonyolódnak. Akinek valami nem tiszta, az chatben és kommentben kérdezhet. Szívesen válaszolok mindenre! Jó olvasást, kellemes időtöltést!

Hamar hozzászoktam a herceg udvarához. Mikor keltem, a nap már magasan volt az égen, és akkor fekhettem, amikor csak akartam. A palota hátsó ajtajához vezető folyosóból nyílt egy szűk és sötét elágazás, ahonnan a szobáinkba lehetett menni. Én két másik lánnyal voltam egy helyiségben, és viszonylag jól megvoltunk egymással, egészen addig, amíg úgymond hírem nem ment a cselédek körében. Furcsa dolgokat pletykáltak rólam, de erre önkéntelenül okot is adtam.

Egyrészt hosszú, szőke hajam van és porcelánfehér bőröm, ami Itáliában igencsak szokatlan. Eddig abban a tudatban voltak az itteniek, hogy csak az északról jött gazdag kisasszonyok lehetnek szőkék. Amikor kiküldtek a piacra, az emberek úgy bámultak, mintha nem is evilági lennék. Igaz, ez nem mindig jelentett rosszat, hiszen rengeteg dolgot olcsóbban kaptam, mint a többiek. Vagy azért, mert az illető szinte csodálva bámult rám, de az ellenkezője is jó párszor megesett. Néhány asszony a keresztjét szorongatta, miközben nála vásároltam. Ezt először nem értettem, majd a többiek magyarázták el, hogy a veronai piacosok között az a pletyka járja, hogy én hozom a teljes megromlást a városra, és egy angyalbőrbe bújt démon vagyok valójában.

Ilyenkor nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Az emberi butaság olyan szintű volt az egyszerű városiak körében, hogy az néha már tényleg fájt. Sosem voltam babonás, vagy legalábbis nem emlékszem rá, az viszont biztos, hogy nem akarok romlást hozni Veronára, csak próbálom túlélni egymás után a napokat.

Escalus udvarában már kicsit többnek éreztem magam egyszerű cselédnél. Jobb bánásmódot is kaptam, hiszen néha szükség volt a tudásomra. Napról napra egyre kevesebb időt töltöttem a konyhán vagy az állatok között, és egyre többet a társalgóban. Bár ezért én nem sok mindent tettem, a herceg egyszerűen szerette a társaságom. Nem mondom, hogy a jobb keze lettem, de sok összejövetelre már én is meghívást kaptam. Az öltözékem ugyan nem volt olyan pompás, mint a többieké, de nem is lógtam ki a sorból koszosan. Megtaláltam az arany középutat szolgák és előkelők között úgy, hogy egyikhez sem tartoztam igazán. Persze ennek is volt árnyoldala, mégpedig az, hogy a többi cseléd is az én életemre vágyott. Mindent megmozgattak azért, hogy valamilyen módon lejárassanak, talán csak puszta féltékenységből. Olyan hevesen próbálkoztak, hogy épp ezzel buktak el, amit nem igazán bántam. Egyik kísérlet után jött a másik, de némelyik már olyan szánalmasra sikeredett, hogy a herceg meg sem hallgatta őket. Egészen addig szó nélkül hagyta az ellenségeskedést, amíg a dolgok tettlegességig nem fajultak...

Két lány a szobámból kijövet elállták az utam. Először csak bocsánatot kértem, és ki akartam őket kerülni, de aztán ismét elém kerültek. Gúnyos mosollyal az arcukon kérdezősködni kezdtek, de én próbáltam kitérni a válaszadás elől.

- És milyen a herceg ágya? – kérdezte vigyorogva az egyik. A szobatársam volt, azt hiszem Titania volt a neve, de nem mernék megesküdni rá. Hosszú, sötét haja hanyagul az arcába lógott, szinte teljesen eltakarva nagy, mogyoróbarna szemét. Szája gonosz mosolyra húzódott, ezelőtt így még sosem láttam. – Az a hír járja a cselédek között, hogy ő igencsak vadul szereti. Mivel tudtad lenyűgözni, netán megkötözted? Vagy épp ő téged?

- Nem értem, hogy miről beszéltek. – Lépkedtem jobbra, majd balra lehajtott fejjel, és minden gondolatomat próbáltam maximálisan arra összpontosítani, hogy kikerüljem őket. Eléggé zavarban voltam, nem tudtam megfelelően kezelni, ha gátoltak valamiben. – De engem várnak, úgyhogy legyetek kedvesek továbbengedni. Majd később beszélgetünk.

- Hát persze, várnak az előkelők! – Lökött vissza a másik, Gina. Nem számítottam rá, így tehetetlenül estem neki a falnak. Ő egy kissé erősebb testalkatú, magas lány volt, rövidebb és világosabb hajjal, illetve zöld szemmel. – Kinek a ribanca vagy, hogy így maguk közé fogadtak? Mondd el! Neked már könnyű az élet, ugye? Csak annyi a gond, drágaságom, hogy mi ezt nem fogadjuk el! Képzeld el azt, hogy mi már hosszú-hosszú évek óta itt gályázunk éjjel-nappal, erre idejön egy magadfajta kis senki, és rögtön Istenként kell imádnunk.

- De most mindenért te fogsz megfizetni – mondta Titania, majd ismét elzárták az utam. – Hát ki máson vezetnénk le a haragunkat, ha nem rajtad? Te majd közvetíted a hercegnek, és mindenkinek, aki épp az általunk készített bort szürcsöli a szalonban – mondta fenyegetően. Nem hittem, hogy valóban lenne merszük akármit is csinálni velem, csak akkor döbbentem rá, mikor az egyik lány elővett egy ostort.

- Mit akartok csinálni? – kérdeztem rekedten, de ők csak egymásra mosolyogtak, majd visszatuszkoltak az ajtón. Próbáltam ellenállni, kapálóztam össze-vissza, de kettő ellen esélytelennek tűntem. – Eresszetek el!

Rálöktek az egyik ágyra, éreztem, hogy a ruhámon lévő apró gombocskák megadják magukat, és a hátam fedetlenné válik. Hallottam a hangos csattanást, fel is sikítottam a fájdalomtól, de az még csak a kezdet volt. A lányok is egyre jobban felbátorodtak, főleg mikor már a csípős érzés úgy elhatalmasodott rajtam, hogy mozdulni sem tudtam. Láttam a saját véremet a falon, így a sokktól becsuktam a szemem, és halkan tűrtem tovább. Egyik pillanatban még újabb sebeket éreztem magamon, a másikban pedig minden elcsendesedett. Férfiak kiáltását, nők sikolyát hallottam. Fejemet erőtlenül visszahajtottam a párnára, és próbáltam nem üvölteni a fájdalomtól. Jóleső öntudatlanság kerített hatalmába, ahol nem éreztem fájdalmat, sőt, semmit sem.

Mikor magamhoz tértem, már egy teljesen más helyen voltam. A falak fehérnek látszottak, festmények tarkították. Az ágyamra áttetsző baldachin omlott, elzárva ezzel a külvilágot. Az ablakból áradó fénynek is csak egy kis része jutott el hozzám, így szinte félhomályban kémleltem a körülöttem lévő szobát.

- Van itt valaki? – szólaltam meg a vártnál is erőtlenebbül, majd egy kis idő után elhúzódott a baldachin egyik fele, és Mona, a főcseléd lépett hozzám. Kezében egy tálca volt kancsóval és csészével.

- Jó reggelt, kisasszony. Hogy érzi magát? – mosolygott rám.

Furcsálltam a helyzetet, hiszen sosem magázott engem, sőt, nekem kellett őt. Nem volt még rá példa, hogy ilyen lágyan beszéljen hozzám, pláne arra nem, hogy a teát ágyban szolgálja fel nekem. Egyáltalán hogyan kerültünk olyan helyzetbe, hogy ő akármit is felszolgál nekem?

- Nem tudom, Mona – sóhajtottam. – De mi ez az egész? Miért szolgálsz nekem fel teát? Meg fogok halni? – kérdeztem kétségbeesetten, mire elnevette magát, és csészébe töltötte a forró italt.

- Dehogy halsz meg, kincsem – nyújtotta oda a csészét, mire automatikusan fel akartam ülni, sikertelenül. Éles fájdalom nyílalt a hátamba, amint megmozdultam. Önkéntelenül is felkiáltottam, mire Mona óvatosan felhúzott, és megigazította a hátam alatti párnákat. – Ez még sokáig fájni fog, de idd meg ezt a teát, ez majd csillapítja a fájdalmat.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre – célozgattam az előbbiekre, mire Mona sóhajtott egy nagyot. – Olyan, mintha direkt ki akarnál térni a válaszadás alól.

- A herceg maga bízott meg azzal, hogy viseljem gondodat addig, amíg teljesen fel nem épülsz – mondta elnézően. – Pihenj csak, nagyon csúnyán megsebesültél.

- Azt érzem, húzódnak a sebek a hátamon – szorítottam össze a szemem, mikor ismét megmozdultam. – Szeretnék valamit kérdezni! Mi lett Titania és Gina sorsa, vagy egyáltalán mi lett velük, miután ezt tették? Megbüntették őket legalább?

Mona mozdulatlanná vált, látszott rajta, hogy elgondolkodik. Elfordította tőlem a tekintetét, lerakta a kancsót is. Nagyon zaklatottnak tűnt, és én is egyre feszültebb lettem. Őszes haját próbálta a kendő alatt rendezni, miközben nagyokat sóhajtott. A kezembe adta a csészét, majd hátrálni kezdett.

- Kedvesem – kezdett bele bizonytalanul –, a két lányt tegnap hantoltuk el – válaszolta röviden. Kínosan kerülte a pillantásomat, de ebben az esetben már nem is zavart annyira. Egy apró biccentés után eltűnt a súlyos függönyök mögött, és aztán már csak az ajtó csapódását hallottam.

Az utolsó mondata még mindig a fülemben zengett, nem tudtam felfogni.

Meghaltak? De hát miért haltak meg? Gondolkodni kezdtem, majd elaludtam. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő telhetett el, de mikor felébredtem, az ablakból nem szűrődött be fény, és a gyertya lángja is éppen csak pislákolt. Két kezem segítségével masszírozni kezdtem a halántékomat, mivel ismét fájni kezdett a fejem. Ez az elmúlt időszakban gyakran megesett, szinte már mindennaposnak mondható. Egyre több kép úszott az emlékezetembe, és legalább a felét nem tudtam hol elhelyezni, miközben még mindig rágtam magam a két lány halála miatt. Azt sem tudtam, hogy milyen nap van ma, bezárva éreztem magam.

Felnyomtam magam a kezem segítségével ülőhelyzetbe, majd lassan lecsúsztam az ágy szélére. Egészen lassan megpróbáltam lábra állni, ami igazából ment is, leszámítva azt az éles fájdalmat, ami a fejembe és a hátamba nyílalt. Az agyam ugyan tiltakozott, de az indulataim felülkerekedtek, így magamra terítve az ágytakarót, az ajtó felé botorkáltam. Alig bírtam lenyomni a kilincset, olyan gyengének éreztem magam. Akárhányszor a takaró a hátamhoz ért, felszisszentem.

A folyosón senki nem tartózkodott, a gyertyák sem égtek, szinte teljes sötétség honolt. Éppen csak annyi fény szűrődött be az ablakokból, hogy orra nem estem. Minden lélegzetvételemet tökéletesen hallottam, akkora volt a csend.

- Hahó – suttogtam halkan, inkább csak magamnak, hiszen láttam, hogy egy árva lélek sincs körülöttem.

A padló meg-megnyikkant alattam, ahogy egyre csak előre haladtam. Gondolkodtam azon, hogy visszamegyek az ágyam mellett lévő gyertyáért, de nem voltam biztos abban, hogy megtalálom az ajtómat, a falat tapogatva pedig biztosan pánikba estem volna. Egy kis hezitálás után ismét elindultam egyenesen, hatalmasakat pislogva, hátha a kép élesebbé válik. Sajnos nem így lett, hiszen mikor az egyik ablak mellé értem, láttam, hogy a Hold elé egy hatalmas esőfelhő ért, így az egyetlen fényforrás is eltűnt. Lépteim egyre határozatlanabbak lettek, miközben muszáj volt már tapogatóznom is, olyan sötét lett hirtelen. Próbáltam az elmém legmélyebb zugába száműzni a félelmet, ami egyre jobban elhatalmasodni látszott rajtam.

- Van itt valaki? – kérdeztem ismét halkan, de a válasz elmaradt.

Még jobban lelassítottam, minden egyes léptemet kétszer is meggondoltam. A távolból végre hangokat hallottam, valami hangszer lehetett. Lassú dallamot játszott, olyat, amitől az ember libabőrös lesz. Meg is torpantam, és ahogy a falhoz értem, furcsa hangot adott ki.

Végre egy ajtó – gondoltam. Jobb terv híján a kilincs után kezdtem kutakodni, ám mielőtt még megtaláltam volna, az ajtó teljes erőből kicsapódott.

Sikkantva félreugrottam, a pulzusom kétszeresére emelkedett. Éreztem, ahogy a sebes hátam teljes erővel nekicsapódik a falnak, és az éles, zsibbasztó fájdalom pillanatok alatt végigszalad rajtam. Önkéntelenül felszisszentem, és ellöktem magam a faltól, ám nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az ajtón kicsapódó egyén egyenesen nekem fog esni. A meglepetés ereje ismét visszasodort a falhoz, a fájdalom felerősödött, és már-már az elviselhetetlen szintre lépett. Próbáltam a két kezem segítségével megállítani az ismét felém csapódó embert, de gyenge voltam ahhoz, megakadályozzam, hogy immáron ő is rám nehezedve keserítse az életemet.

A kezében egy apró lámpa volt, ami megvilágította az arcát. Fiatal férfi volt, hosszú, sötét hajjal, apró barna szemmel és karakteres arcformával. A szeme szinte csukva volt, mindenéből áradt a bor hamisíthatatlan szaga, ami egy pillanat alatt felkeverte a gyomromat. Reflexszerűen eltoltam magamtól a férfit, amitől mintha egy kissé magához tért volna. Lámpáját a magasba tartva kinyitotta a szemét, és zavarodott tekintettel rám bámult. Egyik pillanatról a másikra mintha megvilágosodott volna, és arcára döbbenet ült. Én eközben gyorsan lehajoltam, hogy az eddig kabátként használt ágytakarót ismét magamra rángassam, hiszen a palotában valamiért éjszakára nagyon lehűl a levegő, és már így is vacogtam. Mikor ismét felegyenesedtem, szembe találtam magam a tekintetével. Úgy nézett rám, mintha kísértetet látna, de nem tudtam eldönteni, hogy ennek örül-e, vagy a következő pillanatban netán riadtan rohan el.

Ott álltunk egymás előtt, bámultunk a másikra, és úgy tűnt, mintha mindketten meg akarnánk szólalni, de a szavak egyikünk szájára sem jöttek. Egy pillanatra mintha az idő is megállt volna, de legalábbis az biztos, hogy jócskán lelassult. A zihálásom is alábbhagyott, a férfi pedig az egyetlen szabad kezével a kabátja zsebében kezdett el kutakodni. Tette ezt mindvégig úgy, hogy közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Én már zavaromban hajtottam le a fejem, így láthattam, amint előhúz egy láncot, rajta egy ovális medállal. Kipattintotta a régi zárat rajta, majd maga elé vette, hogy megnézhesse. Közelebb is vitte hozzá a lámpást, és megvilágította az apró aranytárgyat. Felváltva nézett rá, majd rám, és én még mindig úgy álltam ott, mint akinek földbegyökerezett a lába. A férfi arcára az előbbinél is nagyobb döbbenet ült ki, majd lassan szóra nyitotta a száját.

- Te vagy az – suttogta, majd lassan elengedte a medált, ami apró csilingeléssel adta a tudatunkra, hogy leért a földre. A férfi felemelte a kezét, és óvatosan, mintha csak porcelánból lennék, végigsimított az arcomon. Önkéntelenül csukódott le a szemem, és hagytam, hogy finom ujjai a számra, majd a kulcscsontomra tévedjenek. Onnan aztán gyengéden elsöpörte a hajam, és kiszabadította a ruhámban rejtőzködő nyakláncomat. Egészen a medálig lecsúsztak az ujjai, majd óvatosan végigsimította a díszes V-betűt ábrázoló medálomat. Mikor tekintete ismét az enyémhez kapcsolódott, végre sikerült megszólalnom.

- Én vagyok? Ki vagyok én? – kérdeztem elcsukló hangon, de sokáig nem kaptam rá választ. A férfi csak némán méregetett, mintha el sem akarná hinni, hogy előtte állok. Talán csak az alkohol tette ezt vele, hiszen sűrűn pislogott, mintha még tisztábban akarna látni. Ajka kissé elnyílt, a levegőt is egyre szaporábban vette.

- Violet – sóhajtotta, majd nemes egyszerűséggel elengedte a lámpát is, és mindkét kezét arcomra simította. Éreztem, hogy most, ha akarnék sem tudnék megmozdulni. A lábam ezúttal ténylegesen földbe gyökerezett, még a lélegzetem is visszafojtottam. – Annyi ideje kereslek már!

- Maga ismer engem? – kerekedett ki a szemem, majd ezer meg ezer kérdés jutott eszembe, de egyiket sem tudtam feltenni, mert a férfi szája az enyémre tapadt. Olyan hirtelen csókolt meg, hogy ellenkezésre lehetőségem sem volt. Néhány gyenge próbálkozással megkíséreltem ellökni magamtól, de eredménytelennek tűnt, így lassacskán feladtam.

Miközben puha ajka az enyémet ízlelgette, megannyi új érzés kelt életre bennem. Nem emlékeztem arra, hogy milyen a csók, vagy egyáltalán kaptam-e valakitől már az életben. Talán csak a meglepetés ereje miatt éreztem úgy, hogy viszonoznom kell, hiszen az ilyen pillanatok hamar elillannak. Ennek ellenére a helyzet mégis annyira idegennek tűnt, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Úgy éreztem, hogy amit teszünk, az nem helyénvaló. Egyrészt azért, mert egy idegen, meglehetősen illuminált állapotban lévő ember csókját fogadom el, másrészt pedig az, hogy ezzel úgy érzem, egy kis darabkát magamból neki adtam. Valami marad neki örökké abból, ami én vagyok, hiszen az első csókom immáron az övé. Nem tudtam eldönteni, hogy érdemes-e rá, és egyre jobban hajlottam a nem irányába. Aztán ez a pillanat, mintha csak egy álom lett volna, úgy illant el. A férfi hirtelen hátralépett, én pedig ismét visszatértem a jelenbe, ahol egy hálóing és egy félig lecsúszott takaró fedte csak a testem. Mint kiderült, a férfi háta mögött maga a herceg állt, ő húzta egy kissé hátrébb őt.

- Paris – szólította meg Escalus a férfit. – Annyira utálom, ha valaki részegen tántorog az otthonomban. Ha nem akarod, hogy egy dézsa vizet öntsek rád, akkor most szépen visszavonulsz a hálószobádba – mondta, majd a helyes irányba fordította a férfit, aki még utoljára visszanézett rám.

- Rendben, Escalus – hajtott fejet sóhajtva –, de ne engedd el holnap reggelig ezt a lányt. Ő az, érted? El sem hiszem, hogy itt van, kérlek, ne engedd el!

- Szerintem elvette az eszed az a mértéktelen bor – forgatta Escalus a szemét, majd lenézően Parisra pillantott. – További jó éjszakát! Mona, maga pedig kísérje vissza a hálószobájába Violet kisasszonyt. Pihenésre van szüksége!

A cseléd hirtelen mellettem termett, majd egy lámpás segítségével a helyes útra irányított engem. Fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem, csak gépiesen lépkedni kezdtem. Utoljára visszanéztem, és megláttam a padlón a törött lámpást, mellette pedig a láncot a medállal. Az aranyozott dobozkában egy szőke hajú lányról készült apró portré vált épp a gyertya tüzének martalékává. Majd egy rövidke pillanatra elkaptam Paris tekintetét is, aki éppúgy hátranézett, ahogyan én is. Szája szélén mintha egy apró mosoly bujkált volna, de az is lehet, hogy csak én képzeltem oda. Mindenesetre ez elég löketet adott ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban visszaforduljak, és eltűnjek az ideiglenes hálószobám rejtekében. Mona egy pillanat alatt betessékelt a szobába, majd elhúzta a baldachint, hogy vissza tudjak feküdni.

- Mit keresett kint a folyosón ilyen kései órában? – kérdezte visszafogottan, és az arcából ítélve valóban nem értette, hogy mit sétafikáltam az éjszaka közepén a palotában. – Netán engem keresett, vagy valaki mást?

- Nem, én egyszerűen csak nem tudtam, hogy mennyi az idő, és hogy hol vagyok – mondtam lassan, kimérten és a lehető legnagyobb nyugalmat erőltettem magamra. – Csupán körül akartam nézni, mikor az a férfi kivágódott az ajtón. Apropó, ki volt ő, és mit keresett itt?

- Paris úrfi, a herceg rokona. Jelenleg vendégségben van itt, de sokan azt pletykálják, hogy feleséget keres magának, mivel az első kérője visszautasította – adott rövid, ám annál tartalmasabb tájékoztatást Mona, majd illedelmesen meghajolt. Bár még mindig nem értettem, hogy miért hajolgat előttem a néhai felettesem, de már szóvá se tettem, hiszen normális választ úgysem kapnék. – Esetleg hozhatok még valamit? Egy teát, vagy más italt?

- Egy teát elfogadnék, köszönöm – mondtam halkan, mire Mona egy pillanat alatt el is tűnt, még mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy miért kínálgat állandóan teával, mikor nem is igazán látom, hogy az udvarban más ilyet inna. Mindenesetre én nagyon kedvelem, így nincs ellenemre, csak a miértje nem világos. Az pedig, hogy Mona magamra hagyott, kész pokol volt, hiszen ha egyedül maradsz, az agyad automatikusan gondolkodni kezd. Én pedig mindenáron késleltetni próbáltam azt, hogy az előbb megtörtént eseményeken rágódni kezdjek. Bármilyen erősen tiltakoztam, az emlékképek lassacskán életre keltek a lelki szemem előtt, minden újra és újra megismétlődött. Szinte még éreztem Paris ajkát a sajátomon, mintha örökre megpecsételt volna vele. Valamiért oda is kaptam a kezem, mikor erre gondoltam, majd elmosolyodtam. Minden olyan keserédesnek tűnt, hiszen a legszebb romantikus történetekben történik meg ilyesmi az éjszaka közepén két vadidegen között, mégis fájó, hogy az illető annyira spicces volt, hogy gyakorlatilag a saját lábán megállni is nagy kihívás volt számára. Az pedig még rátesz egy lapáttal, hogy Mona által erről mindenki tudni fog, és el leszek könyvelve könnyűvérű nőcskének. Igaz, hogy már régóta ilyeneket pletykálnak rólam, de épp ezért kínos a helyzet. Talán a pletykák és a szóbeszédek vezettek odáig, hogy valóban olyan lettem, amilyennek tartottak, vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonló.

Egy kis idő múlva már az önmarcangolást olyan szinten műveltem, hogy saját magam is belefáradtam. Nem akartam többé rágondolni, látni pedig még annyira sem. Nagyon reméltem, hogy képes leszek úgy közlekedni a palotában és a városban, hogy minden esetben el tudjam valahogy kerülni. Minél többet gondoltam, annál jobban átjárt a szégyenérzet, és percről-percre mocskosabbnak éreztem magam. Nem tudom, hogy valójában mikor nyomhatott el az álom, csak azt, hogy az ébresztő valamiért túl korán érkezett.

Ismételten Mona volt, aki egy igencsak díszes ruhát, és egy gyönyörű pár cipőt szorongatott a kezében. Semmi kedvem nem volt felkelni, de tudtam, hogy erről nem én döntök, hanem a herceg, és mindenki más, aki rangban fölöttem van. Itt pedig ugyebár nem sok ember van, aki alattam volna, ami a vagyont és az előkelőséget illeti. Nem volt más választásom, így kikászálódtam az ágyból, és hagytam, hogy Mona belebújtasson a súlyos ruhakölteménybe. Nem számoltam azzal, hogy össze fogja szorítani a gyomromat annyira, hogy levegőhöz is alig jutok majd, de persze a szépségért meg kell szenvedni, így azt is engedtem, hogy szorosra fűzze a ruha hátulját is. Égtek a sebhelyek, de úgy gondoltam, hogy idővel megszokom. Hát, nem így lett.

A cipő is kissé nehéz volt, csak lassan tudtam benne lépkedni. Mikor a díszteremhez értem, már minden valamire való ember ott volt, így kellemetlen volt belépnem a helyiségbe. Szinte az összes szem rám szegeződött, mintha mindenki tudná a tegnapi kis afféromat. Néhányan össze is súgtak, amikor megláttak. Annyira zavarban voltam, hogy azt sem tudtam, merre nézzek.

A végén megláttam Escalus herceget, majd a két szolgát, aki minket próbált valamiféle sorfalként beállítani. Sajnos, én a palotában lévő cselédek elé kerültem, így hallgathattam becsmérlő szavaikat, ami nem éppen tűnt a legjobb szórakozási lehetőségnek. Ők persze nagyokat viháncoltak, és volt egy olyan sejtésem, hogy valamire készülnek, de az is lehet, hogy az itteni dolgok után már egy kissé paranoiás lettem. Úgy tűnt, hogy rajtam kívül mindenki tudja, hogy miért gyűltünk itt össze, csak én vagyok ismét informálatlan. Mindenesetre nem különösebben érdekelt a dolog, talán egy beszédre vagy fórumra számítottam. Bármire, csak arra nem, ami ezek után következett.

Egyik pillanatról a másikra mindenki térdre ereszkedett, a herceg pedig leült az őt megillető székbe. Legalább tíz trombita harsogott egyszerre, miközben valaki előttünk végigvonult. Mivel lehajtott fejjel kellett állnunk, képtelen voltam szemügyre venni, így fogalmam sem volt arról, hogy ki sétál előttünk, egészen addig, amíg a zene el nem hallgatott.

- Azért vagyunk itt, ünnepélyes keretek között befogadjuk az udvarunkba ezt a fiatalembert – szólalt meg a herceg a maga mély, érdes hangján. – Paris, nézz nyugodtan körbe, hiszen mostantól velünk, mintegy nagy családként fogsz együtt élni.

- Ez megtisztelő – hajolt meg az említett személy. Éreztem, hogy a szívem ismételten gyorsabb dobogásba kezd, fejemet próbáltam minél lejjebb hajtani, hogy senki ne lássa a zavart az arcomon. – Remélem, méltó lehetek ide, és arra, hogy a családodba fogadj!

Ilyen és ennél ömlengősebb szóváltások jellemezték az elkövetkezendő néhány percet. Egyenként hívatták a herceg és Paris elé az embereket. Mindenki egy rövid meghajlás után bemutatkozott, majd visszaállt a helyére. Először a tehetősebb urakat, és kisasszonyokat szólították. Ezek után jöttek az egyszerűbb emberek, majd a palota közvetlen szolgái. Persze, utóbbiból csak azok, akik a herceg kívánságait lesik, ezáltal szinte előkelőnek tűnő ruhákban illegetik magukat a folyosón. Már szinte mindenkit bemutatott a herceg, csak engem nem. Egyre inkább azt éreztem, hogy nincs ott helyem, és már meg is kockáztattam volna, hogy megpróbálok kiszökni a hátsó ajtón, de erre sajnos már nem maradt időm.

- És a palota legújabb társalkodónője – nézett felém a herceg, mire Mona megragadta a karom, és megfordított, ezáltal megakadályozta a szökési kísérletemet.

- Te következel lányom, eredj! – súgta oda Mona, majd elengedte a karom. Zavarodottan néztem körbe, és akkor vettem észre, hogy valóban mindenki engem néz. Remegő lábbal ugyan, de megindultam a helyiség közepe felé. Gondosan kerültem egyes személyekkel a szemkontaktust, egészen addig, amíg oda nem értem.

- Üdvözlet a palotában, uram! – mondtam szinte elhaló hangon, majd én is meghajoltam. – Kérem, szólítson csak Violetnek!

- Rendben, Violet. Köszönöm – biccentett Paris, én pedig úgy gondoltam, hogy a műsornak vége, így magabiztos léptekkel a helyem felé kezdtem szökkenni, ám Escalus megállított.

- Maradjon még itt egy pillanatra, Violet! – szólt közbe a herceg, mire megtorpantam és egy kissé fájdalmas tekintettel visszanéztem rájuk. Tudtam, hogy most valami olyan dolog fog következni, amit a hátam közepére sem kívánok.

- Parancsoljon – hajoltam meg ismét, majd vártam, hogy a herceg szóra nyissa a száját. Bár, ha lett volna választásom, inkább elfutottam volna, vagy akár fohászkodásba is kezdhettem volna, hogy a föld megnyíljon alattam, de sajnos úgy tűnt, hogy ettől a pillanattól már senki és semmi nem menthet meg.

- Nos, én úgy tudom, hogy maga és Paris tegnap éjjel beszédbe elegyedtek a folyosón. Emlékeim szerint az úrfi megkért személyesen engem, hogy figyeljek magára, és ne hagyjam, hogy maga eltűnjön. Mit gondol, miért mondhatta ezt? – kérdezte szigorú hangon a herceg, mire a többi ember halk sugdolózásba kezdett. A teljes csend megszűnt, én pedig egyre kínosabban éreztem magam.

- Attól félek, hogy erre a kérdésre nem tudok kielégítő választ nyújtani. Magam sem értettem, miért mondta az úrfi mindezt – mondtam lesütött szemmel, bár szégyenkeznem nem kellett volna, hiszen a teljes igazságot mondtam.

- Akkor kérdezzük meg Paris úrfit, hátha ő magyarázatot tud adni a tegnap éjszakai kijelentésére.